Bevezető

image

  1940. augusztus 30-án a második bécsi döntés Erdély kb. 43 ezer km2-es északi felét az ott élő 2,4 millió lakossal együtt Magyarországhoz visszacsatolta. A magyar fennhatóság alá került észak-erdélyi területen az 1941-ben rendezett népszámlálás mintegy 151 ezer izraelita vallású lakost talált.
  Drámaian nevezetes dátuma maradt a magyar zsidóság történetében 1944. április 4. Ettől a naptól kezdve, a törvény értelmében minden zsidónak számító személy sárga csillagot volt köteles viselnie a bal mellén.
  Az utcára csak azok mentek ki, akiknek feltétlenül muszáj volt. A rendőrök kerestek minden alkalmat, hogy belekössenek a zsidókba, még akkor is, ha viselték a sárga csillagot.
  1944. május 3-án, jelent meg a gettóztatási rendelet 1610/1944. Mivel Szatmár vármegyébe a zsidók viszonylag nagy számban éltek, itt két gettót létesítettek: az egyiket Nagybányán a másikat Szatmárnémetiben. Nagykároly fontos gyüjtőállomás volt, ahonnan a zsidókat a szatmárnémeti gettóba hozták át.
  A Szatmárnémeti gettó, melyet a város zsidó negyedében alakítottak ki (lásd a gettó térképét), mesze a legnagyobb volt a három közül: a kampány csúcspontján 18863 zsidót tartottak fogva benne. Ide hurcolták a szomszédos hitközségek zsidóságát Apából, Aranyosmeggyesről, Avasfelsőfaluból, Avaslekencéről, Avasújvárosból, Batizról, Béltekről, Bikszádról, Erdődről, Szelestyhutáról, Kacsról, Királydarócról, Nagykárolyból, Sarkadról, Szamoskrassóról, Szatmárhegyről, Szinérváraljáról, Terepről, Vámfaluból.
  A földrajzilag távolabb levő, ma Szatmár megyei, Ugocsához tartozó települések : Halmi, Batarcs, Királyháza, Turc, Nagytarna, Túrterebes,Tiszaújlak, zsidó lakosságát a nagyszőllősi gettóba gyüjtötték össze.
  A szatmári gettó Szatmárnémetiből összeszedett foglyainak száma 13250 személy, azaz a gettó népességének 2/3 része.
  A szatmári gettóhoz a következő utcák tartoztak:

  Más gettókhoz viszonyítva, a Szatmári gettó aránylag türhető volt, habár nagyon zsúfolt. Fedél volt a bentlakók feje fölött.   A május 3-án megkezdett a gettósítást, május 6-án be is fejezték.
Az egészségügyi ellátást zsidó orvosok szervezték meg és biztosították. A gettókórházat dr. Fekete Samu szemorvos alapította, a Petőfi utcai Grosz Dávid, szalmakalap gyárában.
  Szakorvosok teljesítették hivatásukat: Kővari Tibor, Sárkány László, Fenyves ֱrmin.
  A zsidó tanács elnöke Schwartz Zoltán, tagjai Rosenberg Sámuel, a zsidó hitközség feje, Singer, Vinkler Lajos és Borgida József.
  A Tompa utcába müködött egy gettókonyha is, de ha nem sikerült becsempészni élelmiszert, akkor éheztek.
  A város polgármestere Csóka László volt. A gettó parancsnoka Sárközi Béla rendőrtiszt. 50 csendőr biztosította az egyirányú forgalmat, csak be a gettóba. Néhány bujkálót is bevittek, szomszédjaik igyekeztek feljelenteni őket. Voltak, akik felmentést kaptak Csókától, velük se tettek kivételt, még a kikeresztelkedett zsidókat is internálták!

image

  Miután mindent elkoboztak már, kegyetlen szadista kínzásokon mentek keresztül a „pénzverdében”. Sárköziék megpróbálták felkutatni és elkobozni a még megmaradt értékeket. Volt, aki nem bírta a kínzásokat és öngyilkosságba menekült, mint Gerő Sándor. A "pénzverde" a Zrínyi utcai Svéd házban volt. Az osztagot Sárközi Béla, Czégényi Károly és Demény N vezette.
  A Báthory utca közepén, ahol ma a nagy piac müködik, volt a gyülekező, a szállítmányok összeállítása. A deportálásra összeállított menetet a kaszárnya felé indították utolsó szatmárnémeti útjára, majd a József főherceg utcán keresztül a Szamos hídig, innen a Banyai úton terelték a több ezer embert számláló tömeget a vasútállomási rámpáig.
  A hosszú szerelvényeket marhavagonokból állították össze. Egy-egy vagonba majdnem 100 embert zsúfoltak. Kevés víz és élelem volt az elviselhetetlen hőségben. A halottakat Kassán rakták ki.
  Különböző dátumokat találtam a hat deportálási transzporttal kapcsolatban. A kassai állomásfőnök jegyzetei alapján ismeretes a transzportok érkezése és bevagonírozott személyek száma.
  Következtetésem szerint a szállítmányok Szatmárnémetiből való elindításának időpontját úgy kapjuk meg, ha a kassai állomásra, illetve Auschwitzba való érkezés időpontjával összehangoljuk. Kassán a németek átvették a szerelvényt a magyar csendőröktől.

Ezekre a következtetésekre jutottam:


Szatmári gettó   Kassa   Auschwitz
május 18.    május 19. 3006 személy    május 21. vasárnap
május 21.    május 22. 3300 személy    május 24. szerda
május 25.   május 26. 3336 személy    május 27. szombat
május 28.    május 29. 3309 személy    május 31. szerda
május 29.    május 30. 3300 személy   június 1. csütörtök
május 31.    június 1. 2615 személy    június 3. szombat

  Az első és a harmadik transzportról tanúskodik Weisz Paula is, a Yad Vashembe beadott mártírok emléklapján. Az ötödik transzportról pedig Grosz Elijahu Betzalel tanuskodik.
  Az utolsó transzportban voltak a Zsidó tanács és kórház alkalmazottai. Dr. Fekete Samu a kórház alapítója, már nem volt közöttük, mert ő volt az első, aki önkezével vetett véget életének. Rajta kívül még nyolc személy előzte meg a reá váró kibírhatatlan szenvedést.
  Nem egészen egy hónap alatt kiürült Szatmár megye zsidó polgáraitól. Felügyelet nélkül maradtak a zsidó családok otthonai. A városban szabad rablás folyt. Kevesen voltak olyan keresztények, akik a zsidó szomszédok értéktárgyait szándékozták megmenteni.
  A Kassáig kísérő csendőrök, ha kiszimatoltak a deportáltaknál értéktárgyakat, kegyetlenül megverték, megkínozták az illetőt. A magyar csendőrök nem különböztek a kegyetlen SS - katonáktól.
  Az utolsó állomás Auschwitz - Birkenau volt. A többi már ismeretes, Mengele, gázkamara, krematórium.
  1946. május 6-án a román belügyminisztérium rendőrségi igazgatóságának nemzetiségi főosztálya kimutatást készített a román külügyminisztériumnak az ֹszak-Erdélyből deportált, illetve az oda a deportálásból visszatért zsidókról. Eszerint ֹszak-Erdélyből összesen 127 377 személyt deportáltak, s ezek közül 1946 májusáig 19 764 tért vissza. A vissza nem tértek száma e kimutatás szerint 107 613. Az adatok pontosságát azonban megkérdőjelezi a Máramaros megyéből deportált zsidók esetében feltüntetett 8500 szám. Máramarosból ugyanis a kassai nyilvántartások szerint csaknem 33 600 zsidót szállítottak Auschwitzba.
  Tudjuk viszont, hogy 1942 és 1944 között mintegy 15 ezer észak-erdélyi zsidó férfit vezényeltek munkaszolgálatra, s a kassai vasúti parancsnok által rögzített adatok szerint 1944 májusában és júniusában ֹszak-Erdélyből összesen csaknem 134 ezer személyt szállítottak Auschwitzba.
  Az áldozatok pontos számát mindmáig nem sikerült egyértelmüen megállapítani. Nehezíti a számításokat a megbízható nyilvántartások hiánya, a háború után Erdélyen belül elindult, de részleteiben ma sem ismert népességmozgás, a külföldről érkezett, Románián keresztül Palesztinába tartó menekültekre vonatkozó foghíjas adatok és az a tény, hogy a külföldre menekült erdélyi zsidók számát tekintve szintén nem rendelkezünk pontos adatokkal.
  Az adathiány okozta csapdákat kikerülő, szakszerünek és körültekintőnek mondható munkák szerint az észak-erdélyi túlélők száma 35-40 ezerre tehető visszatérők a legelemibb megélhetési lehetőségekkel sem rendelkeztek, elhelyezésük is gondot jelentett, s nagy részük kimerülten, betegen tért vissza.
  A meghurcolások, az elszenvedett kínzások, a családtagjaik elpusztulása pszichikai és fizikai állapotukat döntő módon meghatározta. Nem csoda tehát, hogy az első zsidó közösségi intézmények, amelyek müködésüket újrakezdték, a kórházak és az étkezdék voltak.
  1946-ban Kolozsváron két olyan pert tárgyaltak, amely összefüggésben álltak a magyar zsidóság tragédiájával. Az észak erdélyi zsidók elpusztítása volt a per tárgya, amelyben 185 személy ellen emeltek vádat, többek között a szatmári gettó felelősei ellen is. A bíróság szigorú ítéleteket hozott. Számos vádlott ügyét azonban távollétében tárgyalták. A 20 halálra ítélt közül senkit se végeztek ki . Csóka László polgármester, jelen volt, életfogytiglani súlyos börtönbüntetésre ítélte a bíróság. Rogozi Papp Zoltán alpolgármestert, távollétében életfogytiglani kényszermunkára, vitéz Czégény Károlyt, a szatmárnémeti rendőrség parancsnokát, távollétében, életfogytiglani kényszermunkára, vitéz Endrődi Barnabás főispánt, távollétében, életfogytiglani kényszermunkára, vitéz Boér Endre alispánt, távollétében életfogytiglani kényszermunkára, Fekete Erzsébet besúgót, 12 évi börtönbüntetésre, Vancsa János rendőrségi ügynököt 20 évi kényszermunkára, Kerényi István szatmárnémeti polgármesteri hivatal tisztviselőjét és besúgót 12 évi börtönbüntetésre ítélte a Népbíróság. Pirkler Ernőre, és vitéz Demenyire, hoztak még ítéletet.
  Nem szenvedtek sokáig azok sem, akiket hosszú börtönbüntetésre ítélték.
  A román hatóságok megítélése szerint azzal érdemelték ki visszanyert szabadságukat hogy "alkalmassá váltak a szocialista együttélésre és hatott rájuk a politikai nevelés".
  Tényleges bíróság elé többnyire Magyarországon kerültek. Példaképp szeretnem felhozni, Sárközi Bélát a Kolozsvári törvényszék életfogytiglani kényszermunkára ítélte, távollétében. Sárközi Debrecenben bujkált, 1958 -ig amíg a belügyminisztérium letartóztatta. A perére Szatmárnémetiből felutaztak Budapestre és tanúvallomást tettek: Sárkány Lajcsi, Wilkovits Albert és Merksammer Ilona.
  A város magyar lakosságát félelemmel töltötte el a zsidók visszatérése. Féltek a jogos bosszútól. De a félelem nem volt igazolt, mert a visszatérő zsidók nem voltak bosszúállók.
  Nem sokan tértek vissza a pokolból.
  Az ő emléküknek szentelem ezt a névsort, ami sajnos nagyon hiányos.

Elefánt Gyuri

Tel Aviv 2006-06-18

Felhasznált könyvészet

Csirák Csaba: Szatmári zsidó emlékek
Randolph L. Braham: A népirtás politikája
Stern Naftali: Emlékezz Szatmárra
Szamos napilap számai 1944. évfolyam

Felhasznált dokumentumok

Yad Vashemi emléklapok